versek

A zöldfülű - A távolság íze

A jobb kezem itt igaz,
a balkezem itt elhagyott.
Mindkettő sebhelyes.
Eleinte gumikesztyűben
mosogatok. Eleinte az öregek
hányásától undorodom.
Dean, Josh és Rihannon,
a két Mike és Carell, Kate,
és a többi arc, nem jut eszembe nevük.
Hadarnak, csak hadarnak.
Lángvörös és égszínkék,
morajló, ősi szavakon.
Én hallgatok, vagy makogok,
miközben a cattery-t pakolgatom,
a súlyos edényeket,
fazekakat, lábasakat,
az Imperial és Falcon tűzhelyet
súrolom, vagy a hagymát,
halakat pucolom. Éjfél után
vagyok csak újra szabad.
Amikor elszívok a műszak után
egy cigit, mint a Jude Law
A távolság ízében, amit mindig gyűlöltem,
kivéve ezt a meló utáni sodort cigit.
My blueberry nights. Mindig gyűlöltem,
de mikor jegyszedő voltam
számtalanszor végighallgattam,
egyszer pedig végig is ültem,
mikor egy őrült nőt kellett megfigyelnem
a sötét Amarcord teremben, hogy vajon őrült-e.
Az Oak udvarában, a csillagok alatt
füstjeleket eregetve eggyel kevésbé
rosszabb az egész.
Olyan ez is, mint mikor a kastélyhoz közeli
harsogó zöld dombon térerőt keresek.
Elfogadni, mikor nem sikerül,
eleinte nehezebb. Aztán megszokja
az ember, hogy nehéz.