"Amikor a fiatal tuatara kikel, furcsa „csőrt” visel az orra hegyén (ezzel vágja fel a pergamenszerű tojáshéjat), és a feje búbján világosan látható a tobozszem. Fedetlen folt ez, amit virágszirmokhoz hasonlóan pikkelyek vesznek körül sugarasan. A pikkelyek fokozatosan benövik ezt a szemet, és mire az állat felnő, a folt már nem látható. Sok kísérlettel próbálták megállapítani, hogy használja-e valamire a tuatara ezt a szemet (különféle hullámhosszúságú elektromágneses sugarakat bocsátottak rá, köztük hősugárzást is), de a „szem” funkciója azóta is rejtély a kutatók számára."
az odafele vezető úton a főnök aggódik az idő miatt bármelyik pillanatban rákezdhet az ég ripley-filmekről esik szó tisztességtelen valaki vagy tisztességes senki a főnök szereti ezt a dilemmát a kert ahova ásni megyünk egy milliomosé stégje csendes vízbe ér megyünk kertet építeni neki a beállás körül problémák adódnak rosszat ígér a millimosnak nem mindegy a sportcipőben visszeres lábakkal a pulcsiban libabőrös tokával toporog fontoskodva ásás közben a gyökerek felszakadására figyelek olyan mint a gerincroppanás és elképzelem vörös mulcs zöld esővíz vannak kedvenc hangjai biztosan tuják petúniák ültetés átültetés nehéz agyagos sár pohár csapvizet ad nekem és kis gumókat (mintha mandragóra) hogy ültessem el neki aztán egy fiatal fára mutat egy furcsa alakú lila virágot hozó fára nem mond sokat a főnököm sem hallott még róla Indiából hozta az öreg és elmondja unalmas életét mellesleg 81-ben vette a házat nem figyelek rá csak mikor megmutatja a szerszámoskamrát a szerszámokat is ő adja a kannákért át kell lépjem a nyaraló küszöbét minden öreg ház szaga ugyanolyan a korhadt parketta párolgása a sok délutáni alvásnál összenyálazott párnaszövet szaga az öregség szaga az örömtelen utódnemzés szaga az időnek is szaga van fordulok felé miközben nyújtom az üres poharat aztán indulok a talicskával hátra az árnyas kertvég felé a gombatenyészet felé a békakuruttyolás felé három kerekű biciklivel megyek hátra a haszonkerthez lombkoronával megtelt elszíneződött fürdőkádhoz komposztálandó leveleket viszek oda ha nem fúj a szél majd elégetem – mondja nagypapa de nem tudom elképzelni fújt-e ezen a telken szél felfordított csónak elhagyatott málnás arra gondolok este azért imádkozom mindenkinek jusson egy stég holtággal mire pirkad rozsdás sütő mellette szemét
óvatosan lépkedek a lépcsőházban mint az ingem nem tudom miért a Svédországból kapott kockásingem ez a sok tégla ezek a jobb sorsra érdemes padok
mintha délutáni várótermekben volnának vidéki űrállomásokon a portán az üvegfal mögött füstös jegypénztár idős nagymama vár rám valamit olvas vagy rejtvényt old
de nem a nagymamám nem vár és nem néz rám a mázas üvegen túl a túlvilági fülkecsendben egy tábla előtte rajta kézírás filccel „rögtön jövök” és nem
én nézem de nem nem vesz észre hanem nem foglalkozik velem nem jön elő nagymama hogy félt a siklóktól édes istenem megkocogtatom az ablaküveget csendesen kiáltozások mint futónövények mindenfele megkockáztatom hangosabban
felnéz megszokta megértem én is kirakhatnám éppenséggel a táblát mindenki kiabál már néha az utcán és senki nem imádkozik aztán csak útba igazít hála az istennek
a büfés énekel nincsen nekem vágyam semmi közben eltévedek az egyik emelet mint a másik két doktor a folyosón kedvesen parolázik hallgatózom várok persze persze hogy vagyunk hogy vagyunk kérdezgetnek
hova lett a bajusza magának észrevette az volt az ismertetőjegye igen igen köszönöm doktor úr köszönöm igen de nekem soha nem volt bajuszom csak mondom azért még nem tartunk itt-ott aztán a lövöldözős játékok díszletei továbbcsoszognak
a betegek mennek mendegélnek meg-megállnak de én dinamikusan nézem a hálót a korlátok alatt biztosan van valami neve erőltetem az agyam az építészetben ennek a megoldásnak ennek a fajta gondolkozásnak miközben kifeszítve a rácsos fényt értelmét vizsgálom
nagymama lekváros süteményének teteje ugrik be mintegy ahogy a falakra vetül a képe nyilván a napfény miatt a napfény miatt van szükség a kürtőre az életbenmaradás miatt erre a másfelől veszélyes mélységre
az épület közepén összefut a nyál a számban és nyilván a betegek miatt kell a sok háló másfelől ez a poros pókhálós vastag kötélháló hogy meg tudja őket tartani ha ugranak esnek aztán éles vágás és a doktornő feldobja
aludjak ott a kezelések alatt nevet és nevetek de azért mégsem itt kérdezem nem tudom és közben mosolygok és eszembe jut egy nővér ahogy egy zárójelentést olvasott nevetve egy vendégség kellős közepén egy nővér apa nővére a kedvenc aki még él de rég bolond
és ahogy gyerekszemekkel néztem én akkor őt a keltészta félelmetesen lukacsos testét néztem így és láttam rajta és nagymamán kívül azért mindenki sejtette már nem vicces annyira mint egy néma föld alatti körkörös labirintusban ahogy a váratlan áramszünet sem az
Őszintén szólva nem fér a fejembe, miért kell első gimiben tizennégy éves gyerekeknek ókori irodalmat tanulniuk. Mert ha feltesszük, hogy az irodalom rólunk és világunkról, azaz saját korunkról szól, a Gilgames eposzban és az Iliászban éppenséggel semmi sincs, ami a világomra vonatkozna és személyemben közvetlenül megszólíthatna. Hol marad a kortárs irodalom?
Arról a meggyőződésemről akarok szólni, hogy a tanításban sokkal fontosabb (lenne) a kortárs irodalom, mint a régebbi korok irodalma. A kortárs költészetről azt szokás gondolni, hogy az valami lila és felfoghatatlan valami; a kortárs vers nehezen érthető vagy egyenesen: érthetetlen. S ebbe persze beleértjük: a gyermekek számára kiváltképp megközelíthetetlen. Pontosabban egyszer majd, negyedik év végén megközelíthető lesz, ha szépen számba vették és megokulták az elmúlt évezredek irodalmait. No, akkor már biztosan felnőnek ehhez a kiválasztottak számára fenntartott nehéz feladathoz.
Most tegyük fel, hogy igaz: a mai, élő irodalom igen nehéz a gimnazista agy számára. És most helyezzük mellé az Odüsszeiát. Történelmi ismereteket igényel, a verstant és a versformát kell megismerni, számos istenséget, mitológiai alakot, a velük járó történeteket és ismertetőjegyeiket kell memorizálni; és nem utolsó sorban egy igencsak kacifántos nyelven kell megtanulni olvasni. Devecseri Gábor fordítása ugyanis a versmérték érdekében a magyar nyelv minden lehetséges hajlékonyságát kihasználja, ám ez olyan mondatszerkezeteket eredményez, amelyek cseppet sem emlékeztetnek a mai magyar nyelvre, ennélfogva kifejezett erőfeszítést jelent a mondatok értelmezése. Tovább...
Az elmesélhető furcsaságok maradtak meg. Hogy egyszer egy fiatal szőke fiú a barátnőjével lovagruhába öltözött át előttem a recepciós pultnál, nehéz vértet rakott fel apródja segítségével láncingére, egyik kezébe pallost, a másikba lámpást fogott, miután komoly arccal rám bízta a családi kólával teli reklámszatyraikat. Én őriztem őket a pulton, míg gazdáik körbeértek.
Vagy az egyik bejárattal szemközti ház földszinti ablakába tett létra, amin fiatal rendőr mászott be, hogy kihozzon egy több napja halott bácsit. A hullát nem láttam, siettem a buszhoz, csak az ácsorgást, hogy nézik a létrán mászó rendőrt, a szomszéd borisszaképű kocsmáros mesélte, aki a mi főnökünknek állítólag mindvégig jelentett. Az utána sokáig kitett öles ELADÓ felirat. Meg az új család, akik beköltöztek. Aztán a csokimikulás figurák és később a nyulak az ablakban.
Vagy a finn boszorkányok, akik meditálni jöttek vagy húszan, vagy a perverz arc, aki a spanyol diáklányokat követte, tőlem kértek segítséget, de hogyan tiltsam meg bárkinek, hogy nézzen, vagy hogy jelen legyen. Vagy az idegen, aki egy Magyarországon forgatott vámpíros film helyszíneit jött bejárni, vagy az a tajvani srác, azt mondta, five hundred and seven thousand, ez akkor fontos lehetett, mert felírtam. Vagy az, hogy egy holland férfi egy sóhajjal és egy bosszús tekintettel egyszer megnevettetett. Vagy a szingapúri félkarú nő, aki megadta a számát, de végül lemondta a randit.
Vagy hogy a fogyatékosokat sosem ismertem fel időben. Pedig őket időben fel kellett ismernem, hogy ingyen beengedhessem őket. És volt, akit persze csak én néztem annak.
Vagy hogy megkérdezték napjában többször, élnek-e ott bent lények, vannak-e rejtélyek, látok-e sötétben, és csalódottan néztek, mikor mondtam, hogy nem, csak mi vagyunk itt lenn, rejtélyek mindenhol vannak, látni pedig lassan sehol sem látok. Vagy hogy akkor is csalódottan/rettegve néztek, mikor azt kérdezték, ugye nem lesz semmi baj, én meg mondtam, hogy Isten kezében vagyunk. Vagy mint Han Solo Lando Calrissiannak: „Sok szerencsét! Szükség lesz rá.”
Vagy, hogy egy időben legyek árasztották el a helyet, néha poloskák, néha patkányok voltak sokan, néha ezerlábúak potyogtak a mennyezetből.
Nem a lényeg. Csak az érdekességek.
A köztes szinteken ahogy folyamatosan hullottak a fejek. Ahogy az örökké másnapos ügyvezető igazgató például, mint egy öreg szellem, komótosan járt-kelt a kirúgása napján sápadtan. Előttem jósoltatta meg tarot kártyával az egyik idegenvezetőt, aki a lapokból megmondta, csütörtökön fogják kitenni a nőt, mikor a geológiai séta is volt gyerekjegyért, a végkielégítést viszont kevesebbre lőtte be.
Vagy hogy voltak, akik nem akarták elengedni a pénzt, szomorú párok, csúnya emberek, az izzadságszaguk nyáron, meg néha kedvesek, szerelmesek tavasszal, vidékiek ősszel. Hogy télen befagyott az ajtó, leesett a kilincs, a huzattól begyulladt a fülem, az emberek orra taknyos lett, a fémérme pedig hideg.
Hogy a legtöbb fiatal lány tárcájában úgy keresi a papírpénzt, olyan gyengéden, szipog kicsit, kifestett körmű kisujját eltartja, úgy nyújtja ezresét.
Vagy az öregek, akkori zöld fülű, kis taknyosok, akik mesélték, hogy itt minden este volt egy temetés, mikor itt éltek több ezren a második világháború idején, és lóhúst ettek, a fejtetőig érő romok és hullahegyek közül bányászták ki a lótetemeket, vajon emlékeznek-e még az ízére, ez jutott eszembe, de persze kártyáztak is, mikor ezzel végeztek, gyertyafénynél kártyáztak az egyik veremben. Őket ingyen beengedtem.
Alig maradt belőle valami mára.
A sok félreértésből, a feleslegesen letépett, nyolcféle jegyből, vagy az ÁFA-s számlákból, a kedvezményből, a honlap és a szórólapok hazugságaiból, az ismétlődő problémákból, az idegeskedésből, a turistákból és munkatársakból, és a főnökökből és rendőrökből, a hatóságból és ellenőrökből, a hőbörgőkből, az újságcikkekből.
De az angyalokból sem, akiket legszívesebben órákig öleltem volna egy-egy kedves mosolyukért, vagy mert megkérdezték záráskor, ki énekli azt a dalt, amit csak mi hallottunk.
De ők sem maradtak meg. Belőlük sem a lényeg. Kísértetek lettek mindannyian. Csak érdekességek.
És szerencsére az sem maradt meg igazán, ahogy a ketrecben ültem, és a rács túloldalán emberek bámultak, mint valami majdnem humanoidra, vagy valami csupasz bőrű madárra, mint valami vándorcirkuszi látványosságra, akiből nem néznek ki semmi jót, aki borzalmas és ezért érdekes.
Ez is csak érdekes. Látod. Csak az érdekességek.
Például csak a jegyzeteimből tudom, hogy mennyire féltem a szellemektől az elején, és hogy egyszer egy csoport kisegítő iskolás előttem állt, és egy kislány felolvasta a térképet nekik, miért éreztem fontosnak ezt is felírni, akik a végén megtapsolták. Hogy, mikor nagy nehezen bevánszorogtak, a folyosókon lépteik visszhangoztak.
Alig maradt belőle valami mára az egészből. És ami megmaradt, nem a lényeg. Nem a lényeg, csak az érdekességek.
De lehet, hogy az érdekességek voltak benne a lényeg?
Talán mégis valami más, amit ott hagytam el, ott felejtettem el, vagy amit akkor értettem meg, vagy amit a mai napig nem értek, de ott kellett volna megértenem?
utolsó kommentek