versek

Elengedni

Mint ez a két tíz literes
locsoló kanna,
amiket úgy emelsz fel,
hogy azt hiszed, csordultig tele vannak.
Aztán meglepődsz, mert könnyűek.
Aztán soha többé nem tudod
elereszteni őket,
aztán egyre nehezebbek.
Aztán hiába locsolsz
a temetőben,
vagy egy Tompa utcai erkélyen,
vagy egy hatalmas szálloda folyosóin télen,
ahol mindenki azt hiszi, te kertész vagy, pedig nem,
te csak az óriási toronyépületek tetejéről
fejedre eső galambtollaktól tartasz.
A galambtollaktól, amik egyre súlyosabbak.
A galambtollaktól, amiktől, úgy érzed,
fertőző betegségeket kaphatsz,
a szárnyak alatti férgek terjeszthetnek ilyesmit,
valami tv-műsorban láttad,
és drasztikus beavatkozást igénylő szövődményektől is félsz.

Aztán egy alumínium szívet
nézel egy virágágyásban.
Figyeled, ahogyan dobog.
Nagyon messzire
tőle egy másik is, a fagyott
földbe fúrva le.

Aztán mint egy túlzásba vitt
hasonlat, olyanok
napjaid nélküle.

Mégsincs maradásod.