versek

( A bejegyzésben szereplő két videót egyszerre érdemes lejátszani. A John Lennon dalt hangosabban. Köszönöm.)

Borotva, eső, Spar

Frissen borotvált arcom
lassan másfél éve nem simítottam.
Villanyborotvás borostás volt,
vagy rabbi-szakállas.
Talán lustaságból, vagy mert féltem a borotváktól.
De a szállásunk fürdőjében nincs konnektor,
csak tükör.
Ahol konnektor van, ott meg tükör nincs.
Tehát muszáj voltam venni habot, pengét.
Utoljára kamaszkoromban
volt ilyen hosszú ideig
sima a bőröm,
mint odakint. Mintha visszafelé múlna az idő.
A labirintusban is, mindig meghagytam a szőrt,
így teszteltem kitartásomat, de Walesben
ez valahogy lehetetlennek tűnt.
Elindultam hát a West Streeten felfelé a Sparhoz.

Közben azon gondolkoztam,
a The Sunban olvastam, a napokban tartóztatott le
egy férfit a rendőrség, aki tíz éve három parasztot
és két turistát ölt meg egy vadászpuskával,
most a DNS-vizsgálaton múlik a bizonyítás.

Míg baktatok cseperegni kezd az eső
a felmosórongyfelhőkből, egyre erősebben,
rá a kastélyra, a Memorial Hallra, a Royal Oakra,
rá a Golden Lionra, a turista útra, a hayfieldekre, fákra,
a sűrű délutánra, a lehetetlen színű nyárra, és az óceánra,
hogy csak két és fél hónap múlva álljon el.

Közben kiderül, Katie-ék ismerték azt a srácot,
aki felakasztotta magát egy közeli hayfielden
egy hatalmas fára, és a szülei már későn érkeztek,
hogy megmentsék, pedig küldött is nekik egy sms-t.
Láttam a szemükben, hogy
nem értik, miközben a lapokat forgatják,
épp ez a fiú, miért. Azt sem értik,
mikor elsütök egy viccet
az öngyilkossággal kapcsolatban.

Visszanézek,
látni akarom a tájat,
amely ki tudja meddig otthonom.
Az óceán szürke foltnak tűnik a horizonton
És két, többezer éves ház közt
dombokon legelő lovakat,
birkákat, marhákat látok.
És köveket egymáson
mintha csak díszletek lennének
valami dunatévés magándetektíves filmhez,
amiben kiderül, hogy nincsenek szellemek,
és messze, a távolban
a strandon egy temetőt.
Nézem őket az esőben, borostásan.
Aztán bemegyek a Sparba.