versek

A hatalmas

A hatalmas
fákra már nem emlékszem.
Ismertem pedig őket.
A nevüket sose tudtam,
talán jegenyék.
A vidéket nézem álmomban.
Egy vár rémlik régi videó filmen.
Tél, ködfelhő pamacsok
gomolyognak.
Az álom többi része
kihúzható felesleg.
Megint a kopasz, hatalmas fák.
Mi van, ha kidől az egyik.
Mi van, ha nincsen semmi.
Nézem a mező közepén.
Aztán az eget, rajta
a hajszálrepedéseket.
Kopasz fák, és
egy halott nő a kastély ablakában.

(2012.09.12. Tiszatáj)

Feltámadt rokonok

A visszaúton Bristolban még boldog voltam,
börtönből szabadulhat így az ember,
amiből csak a térkép hátuljára írt vers,
a frissen nyírt fűszag, a vonaton hallgatott rádióadás
és a két engem útbaigazító lány emléke maradt meg.
Hazaérve aztán hamar eltűnt minden,
amit vártam.

Az első igazoltatás. A hazai levegőtől
a szem- és bőrbetegség a testemen.
Még néha angolul posztoltam, hogy mások is értsék.
Balhés Bobby-t bejelöltem a face-en.

Aztán a meglepően intenzív veszekedésünk a Fészekben
a rengeteg tükör előtt.

Feltámadt rokonok ilyenek a könyvekben.
Akikkel nem tudunk már mit kezdeni,
még ha náluk nem is voltak kínosak a névnapok,

Olyanok voltam napjaim veled,
a szakítás előtti két hétben.

Nekem a bőröm és szemem nem bírták,
hogy a közeledben vagyok, neked a szíved
és füled.

Legvégül te.