versek

Ami ott marad

Az elmesélhető furcsaságok maradtak meg.
Hogy egyszer egy fiatal szőke fiú a barátnőjével
lovagruhába öltözött át előttem a recepciós pultnál,
nehéz vértet rakott fel apródja segítségével láncingére,
egyik kezébe pallost, a másikba lámpást fogott,
miután komoly arccal rám bízta a családi kólával
teli reklámszatyraikat. Én őriztem őket
a pulton, míg gazdáik körbeértek.

Vagy az egyik bejárattal szemközti ház
földszinti ablakába tett létra, amin fiatal rendőr
mászott be, hogy kihozzon egy több napja halott bácsit.
A hullát nem láttam, siettem a buszhoz,
csak az ácsorgást, hogy nézik a létrán mászó rendőrt,
a szomszéd borisszaképű kocsmáros mesélte,
aki a mi főnökünknek állítólag mindvégig jelentett.
Az utána sokáig kitett öles ELADÓ felirat.
Meg az új család, akik beköltöztek.
Aztán a csokimikulás figurák és később
a nyulak az ablakban.

Vagy a finn boszorkányok, akik meditálni jöttek vagy húszan,
vagy a perverz arc, aki a spanyol diáklányokat követte,
tőlem kértek segítséget, de hogyan tiltsam meg bárkinek,
hogy nézzen, vagy hogy jelen legyen.
Vagy az idegen, aki egy Magyarországon forgatott
vámpíros film helyszíneit jött bejárni,
vagy az a tajvani srác,
azt mondta, five hundred and seven thousand,
ez akkor fontos lehetett, mert felírtam.
Vagy az, hogy egy holland férfi
egy sóhajjal és egy bosszús tekintettel egyszer
megnevettetett.
Vagy a szingapúri félkarú nő,
aki megadta a számát, de végül lemondta a randit.

Vagy hogy a fogyatékosokat sosem
ismertem fel időben. Pedig őket
időben fel kellett ismernem,
hogy ingyen beengedhessem őket.
És volt, akit persze csak én néztem annak.

Vagy hogy megkérdezték
napjában többször, élnek-e ott bent lények, vannak-e
rejtélyek, látok-e sötétben, és csalódottan néztek,
mikor mondtam, hogy nem, csak mi vagyunk itt lenn,
rejtélyek mindenhol vannak,
látni pedig lassan sehol sem látok.
Vagy hogy akkor is csalódottan/rettegve néztek, mikor
azt kérdezték, ugye nem lesz semmi baj,
én meg mondtam, hogy Isten kezében vagyunk.
Vagy mint Han Solo Lando Calrissiannak:
„Sok szerencsét! Szükség lesz rá.”

Vagy, hogy egy időben legyek árasztották el a helyet,
néha poloskák, néha patkányok voltak sokan,
néha ezerlábúak potyogtak a mennyezetből.

Nem a lényeg.
Csak az érdekességek.

A köztes szinteken
ahogy folyamatosan hullottak a fejek.
Ahogy az örökké másnapos ügyvezető igazgató például,
mint egy öreg szellem, komótosan
járt-kelt a kirúgása napján sápadtan.
Előttem jósoltatta meg tarot kártyával
az egyik idegenvezetőt, aki a lapokból megmondta,
csütörtökön fogják kitenni a nőt,
mikor a geológiai séta is volt gyerekjegyért,
a végkielégítést viszont kevesebbre lőtte be.

Vagy hogy voltak, akik nem akarták elengedni a pénzt,
szomorú párok, csúnya emberek, az izzadságszaguk nyáron,
meg néha kedvesek, szerelmesek tavasszal, vidékiek ősszel.
Hogy télen befagyott az ajtó, leesett a kilincs,
a huzattól begyulladt a fülem,
az emberek orra taknyos lett,
a fémérme pedig hideg.

Hogy a legtöbb fiatal lány tárcájában
úgy keresi a papírpénzt, olyan gyengéden,
szipog kicsit, kifestett körmű
kisujját eltartja, úgy nyújtja ezresét.

Vagy az öregek, akkori zöld fülű, kis taknyosok,
akik mesélték, hogy itt minden
este volt egy temetés, mikor itt éltek több ezren
a második világháború idején, és lóhúst ettek,
a fejtetőig érő romok és hullahegyek közül
bányászták ki a lótetemeket,
vajon emlékeznek-e még az ízére, ez jutott eszembe,
de persze kártyáztak is, mikor ezzel végeztek,
gyertyafénynél kártyáztak az egyik veremben.
Őket ingyen beengedtem.

Alig maradt belőle valami mára.

A sok félreértésből, a feleslegesen
letépett, nyolcféle jegyből,
vagy az ÁFA-s számlákból,
a kedvezményből,
a honlap és a szórólapok hazugságaiból,
az ismétlődő problémákból,
az idegeskedésből,
a turistákból és munkatársakból,
és a főnökökből és rendőrökből,
a hatóságból és ellenőrökből,
a hőbörgőkből, az újságcikkekből.

De az angyalokból sem,
akiket legszívesebben órákig öleltem volna
egy-egy kedves mosolyukért,
vagy mert megkérdezték záráskor,
ki énekli azt a dalt, amit csak mi hallottunk.

De ők sem maradtak meg. Belőlük sem a lényeg.
Kísértetek lettek mindannyian. Csak érdekességek.

És szerencsére az sem maradt meg igazán,
ahogy a ketrecben ültem,
és a rács túloldalán emberek bámultak,
mint valami majdnem humanoidra,
vagy valami csupasz bőrű madárra,
mint valami vándorcirkuszi látványosságra,
akiből nem néznek ki semmi jót,
aki borzalmas és ezért érdekes.

Ez is csak érdekes. Látod.
Csak az érdekességek.

Például csak a jegyzeteimből tudom,
hogy mennyire féltem a szellemektől az elején,
és hogy egyszer egy csoport kisegítő iskolás előttem állt,
és egy kislány felolvasta a térképet nekik,
miért éreztem fontosnak ezt is felírni,
akik a végén megtapsolták.
Hogy, mikor nagy nehezen bevánszorogtak,
a folyosókon lépteik visszhangoztak.

Alig maradt belőle valami mára az egészből.
És ami megmaradt, nem a lényeg.
Nem a lényeg, csak az érdekességek.

De lehet, hogy az érdekességek
voltak benne a lényeg?

Talán mégis valami más, amit
ott hagytam el, ott felejtettem el,
vagy amit akkor értettem meg,
vagy amit a mai napig nem értek,
de ott kellett volna megértenem?