versek

Tigrisek az Alföldön

Hajlamos az ember túlzásokba esni.
A téglák nem annyira vörösek, mint
amilyen vörösnek kellene lenniük,
vagy ahogy meséljük őket a későbbi
generációknak. A fű sem méregzöld,
a tehenek sem óriásiak, nem hatalmasak a fák,
némelyik kép lehetne akár

Sopronban is, vagy Balatonaligán,
ami épp olyan képtelenség, mint a mesék
az Alföldön kilőtt Tigrisekről, a bérházak udvarán
a többemeletnyi magasra feltornyozott emberhegyek
egy különösen hideg télen, vagy ahogy gyerekek
nyikorgó hintán himbálózó rozsdás rohamsisakkal játszanak.

Azok a nők nem voltak annyira csúnyák, vagy szépek,
és mi sem voltunk annyira szépek, vagy csúnyák.
Az öregek nem voltak öregek és a pulyák
nem voltak annyira fiatalok.
És a romok, templomok, hidak, és a táj is,
az ég felé kanyargó füst: sajnos teljesen érdektelenek.
Nem nagyok, nem lenyűgözőek,
mint akkor hittük. Mint ahogy
szentül meg voltunk róla győződve.
Az emberi faj történelme turisták fantáziátlan fotói.

Nem is értem, én is minek
fényképeztem le ezeket a sziklaszirteket,
teljesen jogos, hogy soha senki
nem lesz hajlandó megnézni azóta sem egyiket sem.

És hiába bizonyultak kitörölhetetlennek
az adathordozómról, a legtöbb kép attól még
felesleges, mint egy évekkel ezelőtt megtörtént
veszekedés vagy szakítás
lépéseinek számontartása.

Egyre világosabbá válik, mennyire
érdektelenek még a kivételek is.
Mert persze vannak kivételek.
Sötétkék éggel tengerpart-kivételek,

Hullámzó fűvel üres tengerpart-kivételek.
A gép teljesítményének határán született kivételek.
Véletlen-kivételek.

De már azokat sem nézi senki vissza.