A labirintus bejáratánál
odalent a körkörös útvesztőben
a lépcsőkön túl
amikor azt hinné az ember
csak ennyi volt az egész nincs lejjebb
és nem vár ránk ennél sötétebb járat
a teázók és gyerekzsúr-
díszletek után jelent meg
a recepciós pult előtt a vak kisfiú
nem viselt napszemüveget
fennakadt szemmel nézett rám
miután közlöm vele ingyen beengedem
hiszen „fogyatékkal élő”
csendben megkérdezi
olajlámpást elvehet-e
nem értem a kérdést de megengedem neki
mert eszembe jut róla
egy tűzoltó egy juhászkutya-idomár
meg egy másik idősebb vak
akikkel együtt kávézgattam az igazgatóiban
mint érdekes foglalkozású ember vagyis
mint költő mert akkor volt a nyílt nap
az iskolában ahol tanítottál
hát ilyen egy nyílt nap gondoltam
mint egy vak ember szeme
te hívtál oda és közülünk azt hiszem
valamiért épp az az öreg vak beszélt
tapintatlanul sokat
csak dőlt belőle a szó
a fehér botját miközben fogdosta
rajta kívül mindenki csendben ült
én hallgattam a legcsendesebben
nem mertük félbeszakítani
a csörömpöléssel szürcsöléssel
mire elhallgatott mindannyiunk feketéje kihűlt
egy darabig irigyen néztem a sikerét
botját markoló ráncos kezét
ahogy udvarolt az idős igazgatónőnek
ahogy az igazgatónő a tűzoltókat
juhászkutya-idomárokat és költőket
kizárva figyelte a bácsikát
fel voltam dúlva
ez a nő talán még undorodik is attól aki lát
aztán persze meguntam
inkább a kávéban
tükröződő hideg arcomat bámultam
próbáltam elfogadni egy tévedést
vagy legalább megérteni egy hibát
hogy mennyi munka lehet benne
de csak ismételni tudtam magam
egyiküket sem láttam újra
utolsó kommentek